Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Kedves Emlékező Közösség! Kedves Fiatalok!
Dunaszerdahely város Önkormányzata és jómagam nevében nagy tisztelettel köszöntöm Önöket a mai gyásznapon, amelyen a 13 aradi vértanúról és az 1848-49-ben, a magyar forradalom és szabadságharcban elesett hősökről emlékezünk meg.
Megkülönböztetett tisztelettel szeretném városunkban köszönteni:
Bethleni Fanny úrhölhyet, Magyarország pozsonyi nagykövetségének titkárát,
Dr. Hodossy Szabolcs államtitkár urat,
Dr. Horony Ákos. kissebségi kormánybiztos urat,
Berémyi József urat, Nagyszombat Megye alelnökét,
Menyhárt József urat, Nagyszombat Megye képviselőjét
Karaffa Attila és Dr. Puha György alpolgármester urakat,
a megjelent városi képviselőket,
Dr. Bozay Krisztián esperes urat, a Dunaszerdahelyi Rómaikatolikus Plébánia plébánosát,
Dr. Görözdi Zsolt tiszteletes urat a Dunaszerdahelyi Református Keresztyén Egyház lelkészét,
Dr. Somogyi Alfréd tiszteletes urat, egyetemi tanárt,
a városunkban működő intézmények igazgatóit, vezetői és minden kedves jelenlevőt.
Október 6-án minden évben megállunk egy pillanatra. Megállunk, hogy felidézzük 1848–49 hőseinek emlékét, és hogy fejet hajtsunk az aradi vértanúk emléke előtt. De vajon mit jelent ma, 177 év távlatából emlékezni rájuk?
Mit jelent egy kisváros közösségének, amikor összegyűlik egy emlékmű és egy nemzeti színű zászló mellett, és kimondja: nem felejtünk?
Talán mindenekelőtt azt, hogy vannak történelmi pillanatok, amelyek nem múlnak el. 1848 márciusa nem egyszerűen egy dátum a történelemkönyvekben. A forradalom és szabadságharc története emberek története. Olyan embereké, akik egy bizonytalan, sokszor veszélyes korban úgy döntöttek, hogy valami náluk nagyobb ügyért vállalják a felelősséget. A szabadságért. A hazáért. Azért a gondolatért, hogy egy közösségnek joga van saját sorsáról dönteni. 1848–49-ben sokféle ember állt egymás mellé. Magyarok és nem magyarok, katolikusok, reformátusok, zsidók, katonák és civilek, fiatalok és idősebbek. Nem voltak egyformák. Nem ugyanonnan érkeztek, nem ugyanazt az életet élték, és bizonyára nem minden kérdésben gondolkodtak ugyanúgy.
Mégis összekötötte őket valami. A hit abban, hogy van olyan ügy, amelyért érdemes személyes áldozatot is vállalni. És amikor a szabadságharc elbukott, a megtorlás következett. október 6-án Aradon kivégezték a magyar honvédsereg tisztjeit.
Tizenhárom ember. Tizenhárom élet. Tizenhárom különböző sors. Amikor katonatisztek neveit halljuk, könnyű őket történelmi alakoknak látni. Pedig mielőtt hősökké váltak, egyszerűen emberek voltak. Voltak családjaik. Voltak örömeik és félelmeik. Voltak terveik a holnapra. Talán éppen ez teszi igazán megrendítővé október 6-a emlékét. Mert a történelemben nem elvont fogalmak haltak meg azon a napon. Hanem emberek. Olyan emberek, akik tudták, hogy döntéseiknek ára lehet. És mégis vállalták azt. Az emlékezés azonban nem azért fontos, hogy újra és újra felidézzük a tragédiát. Azért fontos, hogy feltegyük magunknak a kérdést:
Mit kezdünk mi azzal az örökséggel, amelyet ránk hagytak? Mert könnyű hősnek lenni egy történelmi könyv lapjain. Sokkal nehezebb helyesen cselekedni a hétköznapokban. Nekünk ma nem kell csatatérre mennünk. Nem kell kardot ragadnunk. Nem kell életünket áldoznunk egy ügyért. De ma is szükség van bátorságra. Bátorság kell ahhoz, hogy kiálljunk önmagunkért és egymásért. Bátorság kell ahhoz, hogy kimondjuk az igazat akkor is, amikor egyszerűbb lenne hallgatni. Bátorság kell ahhoz, hogy segítsünk annak, aki gyengébb nálunk.
És bátorság kell ahhoz is, hogy egy közösség ne csak akkor legyen együtt, amikor ünnepel, hanem akkor is, amikor nehézségekkel kell szembenéznie. Talán egy kisvárosban különösen fontos erről beszélni. Mert egy kisvárosban még ismerjük egymást. Tudjuk, ki lakik a szomszéd utcában. Találkozunk az iskolában, a boltban, a templomban, az utcán, rendezvényeken. Látjuk egymás örömeit és gondjait. Egy ilyen közösségben különösen világos, hogy a szülőföld nem valami távoli, elvont fogalom. A szülőföld az is, ahol élünk. Az utcák, ahol felnőttünk. A házak, amelyek között nap mint nap elmegyünk. Az iskola, ahová a gyerekeink járnak. A temető, ahol őseink nyugszanak. Az emberek, akik között élünk. És ezért amikor október 6-án a hazáról, a szabadságról és a felelősségről beszélünk, valójában a saját közösségünkről is beszélünk. Arról, hogy mit hagyunk magunk után. A következő nemzedékek ugyanis nem azt fogják elsősorban örökölni tőlünk, amit elmondunk nekik. Hanem azt, amit megmutatunk.
Megmutatjuk-e nekik, hogy lehet egymással tisztelettel beszélni akkor is, ha nem értünk mindenben egyet?
Megmutatjuk-e, hogy a közösségért végzett munka nem mindig látványos, mégis értékes?
Megmutatjuk-e, hogy a szabadság nem csupán jog, hanem felelősség is?
És megmutatjuk-e, hogy vannak értékek, amelyekhez akkor is érdemes ragaszkodni, amikor ez nem könnyű?
Az aradi vértanúk emléke erre figyelmeztet bennünket.
Nem arra, hogy mindannyiunknak hősnek kell lennünk. Hanem arra, hogy a saját helyünkön mindannyiunknak lehet felelőssége. Egy tanárnak. Egy szülőnek. Egy diáknak. Egy közösségi vezetőnek. Egy szomszédnak. Egy egyszerű embernek, aki talán soha nem kerül történelemkönyvbe. Mert a történelem nemcsak a nagy pillanatokban születik. Hanem a mindennapi döntéseinkben is. Abban, hogyan bánunk egymással. Abban, hogy megőrizzük-e a ránk bízott értékeket. Abban, hogy képesek vagyunk-e a következő nemzedéknek valami fontosat továbbadni. Október 6-a ezért egyszerre szól a múltról és a jövőről. A múltról, mert emlékezünk azokra, akik 1849-ben életükkel fizettek a szabadságharcban vállalt szerepükért. És a jövőről, mert minden megemlékezés egyben üzenet azoknak, akik utánunk jönnek.
Azt üzenjük nekik: Ismerjétek meg a múltat! Becsüljétek meg a szabadságot! Ne vegyétek természetesnek azt, amit mások áldozata tett lehetővé!
És ha egyszer eljön egy pillanat, amikor dönteni kell a könnyebb és a helyesebb út között, legyen bennetek elég erő ahhoz, hogy a lelkiismeretetek szerint cselekedjetek és a helyes utat válasszuk!
Ma, amikor itt állunk együtt, nem tudjuk megváltoztatni azt, ami 1849. október 6-án történt. De megváltoztathatjuk azt, ahogyan mi élünk ma. És talán ez az egyik legméltóbb módja az emlékezésnek. Ha nem csupán koszorút helyezünk el. Ha nem csupán meghallgatjuk az aradi vértanúk neveit. Hanem magunkkal is viszünk valamit ebből a napból. Egy gondolatot. Egy vállalást. Egy kicsivel több felelősséget egymás iránt.
Az aradi vértanúk már nem lehetnek közöttünk. De az emlékük igen. Itt lehet velünk az iskolákban, a családokban, az ünnepeinken. És itt lehet velünk minden olyan döntésben, amelyben a tisztesség, a felelősség, a szabadság és az egymás iránti tisztelet mellett döntünk.
Ma tehát nem csupán gyászolunk. Emlékezünk. És miközben fejet hajtunk az aradi vértanúk előtt, gondoljunk arra is: a történelem ránk bízott örökség. Nekünk kell továbbadnunk. Nekünk kell megtöltenünk tartalommal. Nekünk kell vigyáznunk arra, hogy az utánunk következők is tudják, kik voltak azok, akik egykor készek voltak a legtöbbet adni azért, amiben hittek.
Hajtsunk fejet az aradi vértanúk emléke előtt. Őrizzük meg az emléküket. És őrizzük meg azt a szabadságot és emberi méltóságot is, amelyért ők vállalták az áldozatot.
Köszönöm, hogy együtt emlékezünk.